Csajok a politikáról

A következő interjú még májusban készült Gallai Sándorral egy kutatás részeként. Azért teszem ki ide a blogra, mert véleményem szerint olyan fontos információk hangzottak el, amelyek elgondolkodtatóak lehetnek főleg a leendő politológusok számára.

 -SZR: A fő kérdés az lenne, hogy amikor választott egyetemet illetve szakot, akkor miért ezt a főszakirányt választotta? Ez ugye 3. évben volt?

 -GS: Én az első úgymond reform évfolyam tagja voltam, tehát 1988-ban kezdtem az egyetemet, és abban az évben kezdődött a politikaelmélet oktatása, de akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy milyen szakirányok lesznek. Akkor úgy nézett ki az egyetemi képzés, hogy 3 évig volt általános képzés, és ez egy általános közgazdasági orientáltságú képzés volt, és azon belül, másodéven lehetett szakot választani. Akkor másodév végén a Társadalomtudományi Karra jöttem, és harmadév végén kellett szakirányt választani, és akkor én a politikatudományt jelöltem meg.

 -SZR: És ennek esetleg korábbi előzményei voltak? Tehát köthető anno akár középiskolai politikai érdeklődéshez?

 -GS: A középiskolában volt egy orosztanárom, akivel nagyon sokat beszélgettünk külpolitikáról. Ő az orosz nagyhatalmat „képviselte” vicces formában, és ennek kapcsán nagyon sokat tudtunk vitatkozni. A nemzetközi rész tehát érdekelt, viszont két okból nem mentem nemzetközire: az egyik az, hogy ahhoz intenzívebben kellett volna nyelvet tanulni az első két évben; a másik pedig az, hogy az én világom messze esett a külügyes-diplomáciai közegtől.

 -SZR: És mi alapján választotta a Corvinus Egyetemet, illetve akkor még nem így hívták.:)

 -GS: Hát akkor még Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem volt. Részben kizárásos alapon választottam. Az egyik meghatározó szempont az volt, hogy itt volt a legszélesebb spektruma a képzésnek, és persze nem titkolhatom, hogy voltak praktikus szempontok is, például a felvételi tárgyak. Én abban viszonylag biztos voltam, hogy matekból elég jól tudok teljesíteni, a törit pedig megtanulhatónak tartottam.

 -SZR: Még az egyetemmel kapcsolatban annyi lenne, hogy mennyire volt hasznos az a tudás, amit akkor megszereztek?

 -GS: Kevés olyan tárgy volt, amit igazán hasznosnak tartottam. Még a szakirányon is elég sok tantárgy csalódást okozott. Ebből a szempontból számomra a külföldi képzés volt a leghasznosabb.

 -SZR:  Ezt úgy kell érteni, hogy itt inkább az elmélet az erős, kint pedig a gyakorlat? Mert én azt vettem észre, hogy most szerencsére vannak gyakorlati tárgyaink is, de azért sok az elmélet.

 -GS: Ez általában jellemző az egyetemekre. Nálunk mind a mai napig domináns az a felfogás, hogy az egyetemnek az a feladata, hogy szemléletmódot adjon. Azóta volt egy elmozdulás, részben a Bologna-folyamat részeként, a gyakorlatias képzés és a készségfejlesztés irányában. Bár hozzáteszem: furcsa dolog, hogy miközben elvárják, hogy BA szinten legyen gyakorlatias a képzés, közben a legtöbb program esetében előírják, hogy az elméleti tárgyak aránya 70-75% körül legyen. Én nem tudom ezt a kettőt összhangba hozni. Ha ez gyakorlati képzés, akkor az inkább főiskolai jellegű. Amikor én itt végeztem, akkor is az első három év általános közgazdasági képzése sokkal elméletibb volt, mint mondjuk a Budapesti Gazdasági Főiskolán (akkori nevén PSZF-en) oktatott három év. Az egyetemnek sosem volt erőssége a gyakorlatias képzés, de a mi szakunkon ez az utóbbi időben – egy pár tárgyat illetően – azért változott.

Ha a politológia szakirányra vagy szakra koncentrálunk, akkor viszonylag jelentős volt az elmozdulás, mert annak idején gyakorlati politikai dolgokat egyáltalán nem oktattak. Elméletek, tipológiák, politikai gondolkodás – erről bőven volt szó, de hogy a gyakorlatban mit jelent, hogyan működik a politika, arról tulajdonképpen egy szót nem tanultunk. Erről azért nagyon sokat a külföldi képzésben sem tanultam, mert ott is inkább elméleti képzés folyt, de annak volt egy kicsit életközelibb része is, hiszen amikor tipológiákat vettünk, akkor azért azt is megnéztük, hogy hogyan működik egy-egy párt, milyen pártszervezetek vannak, hogyan változott a pártok működése mondjuk az elmúlt 50-60 évben. Nálunk azt lehet látni, hogy részben már a kimenő képzésében is, de a BA/MA programokban egyértelműen sok gyakorlatias tárgy jelent meg. Ez részben annak is köszönhető, hogy az oktatók köre az elmúlt 15-20 évben elég jelentősen átalakult. 1990-hez képest olyan emberek is beléptek, akik sokkal közelebb vannak a mindennapi politikához. Értelemszerűen mindenki azt próbálja hasznosítani, amit az ilyen irányú tapasztalatából, tudásából beépíthet az oktatásba is. Ezt olyan formában teszik, hogy olyan kurzusokat ajánlanak, amelyek kötődnek a mindennapi egyéb szakmai tevékenységükhöz. Karácsony Gergely a közvélemény-kutatáshoz, Török Gábornak a magyar politikai elemzéshez, én a közép- és kelet-európai országok politikai elemzéséhez kötődve próbálom oldani ezt az egyébként – az Ön meglátása szerint is – elméleti jellegű képzést.

-SZR: Szükséges-e szakmai gyakorlat? Ez nagyon fontos lehet a munkaerőpiacon...

 -GS: Természetesen fontos. Látni lehet, hogy egy hallgató akkor tud könnyebben elhelyezkedni, ha egyrészről jó helyen végez; (tehát nem rakják egyből félre az önéletrajzát a munkáltatók, mint például amikor meglátják, hogy X magánfőiskoláról vagy Y vidéki helyről érkezett, s őket általában szóbelire már be sem hívják). Lehet, hogy nagyon tehetséges az illető, de így nem jut el a szóbeli fordulóig sem, azaz a beugró a jó diploma, de utána – az ilyen szűk álláslehetőségeket kínáló területeken – ténylegesen az dönt, hogy milyen kapcsolatrendszere van az illetőnek, mit tudott kiépíteni a tanulmányai során, illetve hogy szerzett-e már gyakorlatot valahol. Ez különösen igaz olyan munkáltatóknál, ahol nincsenek tömeges mennyiségben állásajánlatok. Azt lehet látni, hogy már most annyi politikai elemző cég van, amennyi nem tud csak ebből a tevékenységéből megélni egy ilyen kis országban. A politológus végzettségűeket nagyobb számban szívhatná fel a közigazgatás, főleg akkor, ha közgazdász végzettség is van mögöttük. Az ilyen emberek után a közigazgatásban mindenütt nagy keresletnek kellene lennie, de nálunk önkormányzati szinten leginkább a jogi szemléletű embereket keresik, nem pedig a menedzser típusúakat. Ez azért idővel változik egy kicsit, s az utóbbi időben, különösen a közigazgatás felső vezetői szintjein, a minisztériumokban, egyre jellemzőbb, hogy könnyebben megkap egy-egy állást egy politológus-közgazdász. Ezen kívül állásként adódik a szűkebben vett politika szférája, a pártpolitika világa. Ott örülnek mindig annak, ha valaki olyan jön, aki szakmailag felkészült. Szintén kézenfekvő lenne a politikai újságírás, ahol viszont azt tapasztaljuk, hogy nagyon sok finoman szólva tájékozatlan szakújságírónak nevezett politikai újságíróval találkozhatunk, akiknek nincsen meg az elméleti felkészültségük, viszont kellően zárt ez a kör, kellően kevés a munkahely, s kellően be vannak ágyazva ezek az emberek. Miközben lenne szükség az ő felkészítésükre, ilyen típusú programra pénzt áldozni nem hajlandóak.

 A végzettek közül akikre így visszaemlékszem, nagyon kevésből lett politológus; a többségből közgazdász lett, és a többség multinacionális cégeknél helyezkedett el. Egy-kettő volt, aki saját vállalkozással indított vagy összeálltak másokkal és úgy, de a legjellemzőbb az volt, hogy valamelyik multinacionális céghez fölvették őket olyan helyre, ahol pályakezdőket is szeretettel látnak. Ezeknél azért várnak pályakezdőket, mert náluk hosszabb betanítási időszak van, tehát teljesen mindegy, hogy ki honnan jön, csak az számít, hogy kellően okos legyen ahhoz, hogy amit ott 6-8 hét alatt megtanítanak neki, azt alkalmazni tudja. Tipikusan ilyenek a könyvvizsgáló cégek, a tanácsadó cégek; ott mindig minden jó képességű pályakezdőt szeretettel látnak. Persze ezeknél a cégeknél nagyon nagy a fluktuáció, mert ott 1-2 év alatt az emberek szereznek annyi tapasztalatot és rálátást adott szektorra, hogy utána keressenek maguknak jobban fizető és/vagy nyugodtabb állást.

 -SZR: Az is érdekelne minket, hogy milyen anyagi lehetőségeink vannak? Mi is látjuk azt, hogy többen egyrészt kutatóként dolgoznak, s mellette tanítanak is. Ez azért van, mert szeretik csinálni vagy inkább – csúnyán kifejezve – „muszájból”?

 -GS: Szerintem többnyire inkább az utóbbi. Nagyon kevés olyan ember van, aki azért halmozza az állásokat, mert az egyik nem létezhetne a másik nélkül. Sokkal inkább jellemző, hogy fizetéskiegészítésről szól a dolog. Hogy milyenek az anyagi lehetőségek? Ez attól is függ, hogy hol dolgoznak, és milyen szintet érnek el. A felsőoktatásban tisztában vannak a fizetésekkel: a tanársegédi bruttó 160-tól az egyetemi tanári 400 ezerig. Ezek azért családosoknak alacsony fizetések; emellett mindig kell valami mást is csinálni. Csak kutatásból nem lehet sok plusz pénzhez jutni. Ha egy politológus elemző céghez, közvélemény-kutatókhoz vagy minisztériumba megy, ott egy bizonyos szint fölött jól fizetnek. Ha így nézem, a legjobb fizetéseket és perspektívát a politológusnak még mindig a közszférán belül, a minisztériumok adják, tehát köztisztviselői állásba érdemes bekerülni, mert ott magasabbak az alapfizetések is. Önöknek már más a helyzetük a külföldi álláslehetőségekkel is, mint nekünk volt annak idején. Én sosem voltam annak a híve, hogy valaki elvándoroljon az országból azzal a felkiáltással, hogy itthon nem lehet megélni, de látom azt, hogy milyen nehézségek vannak, s főleg mostanában mennyire nehéz elhelyezkedni a pályakezdőknek. Ma már magam is ösztönzöm azt, hogy aki teheti, menjen külföldre dolgozni, csak az a szomorú, hogy tapasztalatom szerint aki egyszer elmegy külföldre dolgozni, az nagyon ritkán szokott pár év után hazatérni.

 -SZR: Az lenne az utolsó kérdés, hogy mi a véleménye a magyar politológia jövőjéről?

 -GS: Miért, van jövője? J

 -SZR: Igen, ez a kérdés, hogy van-e jövője, illetve, hogy ránk lesz-e kereslet?

 -GS: Én úgy gondolom, hogy ha komolyan vesszük a politológiát és a politológusokat, akkor igaz az, hogy jelenleg túlképzés van. Ennyi politológusra politikához kötődő állásokban jelenleg nincs szükség. Nálunk jelenleg olyan állásban is vannak nem politológusok, ahol egyébként minden civilizált országban politológusokat kellene alkalmazni. A politikai újságírást normál esetben ilyen hátterű embereknek kellene csinálniuk. Vagy a minisztériumokban sok helyen lehetne politológusokat alkalmazni, főleg közgazdász-politológusokat. Nálunk a minisztériumokat alapvetően inkább jogászokkal vagy közigazgatástudományi végzettekkel töltik föl. Ha minőségi oldalról nézem, akkor szükség lenne minél több jó politológusra.

Nem azzal van a baj, hogy ha a Corvinuson végeznek 30-an vagy 40-en, hanem azzal van a baj, ha kevésbé jó intézményekben, kevésbé jó képzésekben végeznek egyszerre 80-100-an. Anélkül, hogy megneveznék ilyeneket, tudunk példákat vidékről, s tudunk Budapesten is. Szerintem ez utóbbi sokat árt a politológusoknak, s a politológia jövőjének.

A politikatudomány jövője: én azt remélem, hogy azzal, hogy jön egy új nemzedék, szép lassan javulnak majd a dolgok. Az lenne a jó, ha minél több olyan politológus lenne, aki külföldön, jó egyetemeken is tud tanulni, s onnan tér haza. Nem azt mondom, hogy külföldön mindenütt jobb a politikatudomány, de nagyon sok olyan műhely van, ahol azért ténylegesen erősebb, s eleve sok helyen más szemlélet van. Ha ilyen tapasztalattal jön haza valaki, akkor másképp fogja látni az itthoni politikatudományt is, s hamarabb tud változtatni azokon a hibás felfogásokon, rutinokon, amelyek teljesen megcsontosodtak a felsőoktatásban. Persze nem elég az, ha van egy generációk közötti átmenet, hanem tényleg jó lenne, ha szemléletben mielőbb változás lenne. Ehhez jó lenne valamifajta „céhes” érdekvédelem, de erre – egy korábbi kísérlet tapasztalatai alapján – egyelőre nem sok esélyt látok.

      Úgy tűnik április 27-én, az SZDSZ budaörsi küldöttgyűlésén végleg eldőlt: 434 igen szavazattal április 30-ától az SZDSZ nem kíván tovább koalícióban együtt korányozni a szocialistákkal. De mi vezetett idáig? És hogyan tovább? Az alábbi elemzés erre keresi a választ.

     A koalíciós válság nem újkeletű jelenség Magyarországon. A rendszerváltás óta többször is sor került rá, már az MDF kormányzása alatt, majd később az MSZP-SZDSZ koalíciókban is megjelent. Ez természetes jelenség, mely az eltérő ideológiáknak és választási programoknak is köszönhető. Az MSZP- SZDSZ koalíciók esetében azonban többről is szó van. A közel két évtized alatt felhalmozódott sérelmek nem múlnak el nyomtalanul: mindkét fél igyekszik „revansot” venni, és nyomást gyakorolni a másikra. És hogy mik ezek a sérelmek? Gondolhatunk itt az 1995-ös köztársasági elnökválasztásra, ahol az SZDSZ „nyomására” végül Göncz Árpád közös jelöltként indult. Ez pedig tüske maradt a szocialisták szemében, nemhiába ragaszkodtak 2005-ben foggal-körömmel Szili Katalinhoz, akár annak árán, hogy elveszítik a pozíciót, ahogyan ez be is következett.
     

      A következő nagy konfliktust a reformkérdések okozták. Ezek közül is az egészségügyi reform. A vizitdíj és a kórházi napidíj kapcsán még megvolt a konszenzus, azonban a több biztosítós (vagyis helyesen több pénztáras) rendszerben sokáig nem tudtak megegyezni a koalíciós felek. Az SZDSZ eredetileg magántőke bevonásával és többségével valósította volna meg az új rendszert, ez azonban távol állt a szocialisták elképzeléseitől. Sőt, Gyurcsány Ferenc kezdetben korainak tartotta a rendszer ilyen radikális átalakítását, azonban később belátta, hogy engednie kell az SZDSZ nyomásának. Molnár Lajos lemondása után Horváth Ágnes lett felelős a reformokért, és hosszas tárgyalás és egyeztetés után úgy tűnt, végre megegyeznek a koalíciós pártok. A Fidesz - KDNP által kezdeményezett népszavazás azonban keresztülhúzta a kormánypártok számításait. Az elsöprő vereség a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj eltörlésén túl meghátrálásra késztette a szocialistákat a társadalombiztosítási rendszer átalakításával kapcsolatban is: teljesen elvetették a magántőke bevonását. Az igazi bomba azonban akkor robbant, amikor Gyurcsány Ferenc a március 29-én megtartott pártértekezleten a koalíciós partnerrel való egyeztetés nélkül bejelentette Horváth Ágnes felmentését. Ezen kívül - a szocialisták SZDSZ-ellenességét meglovagolva - nagy sikerrel elkezdte az MSZP koalíciós partnerét szapulni. Azt üzente a szabad demokratáknak, hogy ne hordják annyira magasan az orrukat, és szálljanak le a magas lóról. Arról is beszélt, hogy nem a reformpolitikával van baj, hanem a "reformkioktatással, a reformgőggel és a reformblablával". Megüzente, hogy a koalícióval nem lehet játszani, nem lehet vele zsarolni. „A koalíciós megállapodás és a koalíciós együttműködés nem szentírás” – fejtegette, majd hozzátette, két év után azt gondolja, újra kell gondolni a koalíciót. Ezzel természetesen vérig sértette az SZDSZ-t. Gyurcsány Ferencnek volt már néhány merész húzása, ez sem kivétel. Azonban mint minden lépésének, ennek is volt stratégiai alapja. Ez pedig nem más, minthogy megerősítse saját pozícióját a párton belül, és elhallgatassa azok elégedetlenkedését, akik beleuntak abba, hogy az SZDSZ „dirigál”. Ebben a helyzetben érthető lépés, hogy a párton belüli pozíció megerősítése a legfontosabb. Ennek ellenére Gyurcsány Ferenc amúgy is frusztrált beszédével túllőtt a célon. Ha párhuzamot kellene vonni, ez a beszéd nagyban hasonlít Torgyán József féregirtós beszédére abból a szempontból, hogy hagyta a szónok, hogy a tömeg magával ragadja, és túllőtt a célon nem gondolván a következményekre. Persze ez természetesen erős párhuzam. És hogy ez esetben mik a következmények? Az MSZP elvesztette a koalíciós partnerét, és kisebbségben kénytelen kormányozni úgy, hogy az egyszerű többségért még minimum 8 parlamenti képviselőt kell maga mellé állítania minden egyes szavazás kapcsán. Ez azonban valószínűleg nem jelent majd problémát, hiszen a jelenleg 2-3 %-on álló SZDSZ-nek sem érdeke, hogy a kormány ne tudja kitölteni a 4 éves parlamenti ciklust. Ezen kívül az SZDSZ jövőjét nagyban befolyásolni fogja a június 7-én tartandó tisztújító közgyűlés, ahol a már módosított alapszabály szerinti szavazás során dől el, hogy ki lesz az SZDSZ új elnöke. A kampány mindenesetre már az április 27-i küldöttgyűlésen elkezdődött. Nem volt véletlen egyébként az sem, hogy több tag is javasolta, hogy csak szeptember 1-jén váljanak meg végképp az MSZP-től. Azért halasztottak volna, mert a június 7-ei közgyűlésen választott, megújult vezérkar esetleg rendezni tudta volna a viszonyt a szocialistákkal. Erre azonban még most is van esély, mert bár Kóka mellett Fodor is a kilépés mellett tette le a voksát, ő elképzelhetőnek tartaná az újbóli közös munkát az MSZP-vel, természetesen új feltételek mellett.

Az első komolyabb pofontól nagy valószínűséggel megmenekülnek a szocialisták. Bíznak abban, hogy a szokásjog győz, és a most bejelentett új kormányt szavazás után elfogadja a Tisztelt Ház, mivel ehhez a kormányalakításhoz törvénymódosításra van szükség. A legnagyobb falat az MSZP számára azonban kétségtelenül a 2009. évi költségvetés elfogadtatása lesz.